A magyar égbolton két csillag ragyog sok ezernyi égitest között. Más korban születtek, világosságuk más-más forrásból ered, fényük mégis összeér ma, felénk áramlik, és lelkünkben, szívünkben célba ér.

Ha igaz lenne, ahogy a mesék tartják, hogy a lelkek a csillagokba költöznek, József Attila és Szécsi Pál most bizonyára jó szomszédságban lennének. Mint a bölcs öregek, felidéznék életük tanulságait, és biccentve okos fejükkel felismernék az azonosságokat, melyeket hol a közös magyar lélek sorsa, hol egyéni művészi szellemük formált hasonlóra. Beszélnének az apák hiányáról, akiket korán elsodort tőlük az élet, így nem volt kitől tanulniuk férfierőt, dacos akaratot, amely szembeszáll a nehézségekkel. Máskor szóba kerülhetne közöttük a hűtlen anyák példája is, akik korán meghalnak, vagy a világ túlsó felére költöznek megfosztva a fiút a feltétlen szeretet bizonyosságától. 

Őszi estéken az okos férfiak állandó beszédtémája kerülne elő, keseregnének a világ fájdalmain, kimondanák mindazt, ami Nagyon fáj! Az egyik a költő zsenijével, a másik az imádni való celeb bűvkörével kiáltaná világgá ugyanazt: Bús szívvel énekelni édesen, oly nehéz!

Nyáréjszakákon mi másról folyna a szó, mint a régi szerelmek keserédes emlékeiről. A nőkről, akiket hiába imádtak, csodáltak, megkötni, megtartani nem tudtak.

A téli esték lennének a legnehezebbek: a hiány fájdalma, a reménytelenség süket csendje törné meg a lassú beszédet.

Férfikönnyek áztatnák arcukat.